Pillangó

Valódi pillangó vagyok. Jó, érdekesen hangzik a kijelentés, de komolyan ez jut eszembe, ha belegondolok az elmúlt időszakba. Olyan csodálatos változáson megyek keresztül, amiben ezidáig nem volt részem. Elkezdtem élni, szeretni és pozitívan gondolkodni, s végre, boldog vagyok. Nem, nem most lettem boldog, csak most döbbentem rá, mennyire is megváltozott minden körülöttem.
Előbb voltam egy rusnya hernyó, aki csak arra vágyott, hogy begubózzon, de addig is mindent felzabált maga körül, majd hosszan begubóztam, s végre, egy gyönyörű lepke lettem.
Ha valaki azt mondta volna nekem: Dénes, eljön az idő, amikor nem eszel húst, amikor már tojást is alig, sőt, azt, hogy Istenben is hinni fogok, hát kiröhögtem volna. Magam sem hiszem, milyen csodákban részesülök. Pedig igazán, nem is teszek érte, csak egy dolgot, szeretek, elfogadok, élek! Felszálltam a szeretet vonatára, amiről nincs kiszállás, csak visz, csak visz, csak visz, s a végén ott a kalauz, s csak a végén kell elszámolni, volt-e jegyünk.
Hálás vagyok az életnek, hogy végre pillangó lehetek, hogy kirágtam magam sötét gubómból, s gyönyörű pillangóként repdeshetek, s örvendeztetek meg másokat is ragyogásommal.

Ha harc, hát fussunk el!

Isten terel minket az utunkon. De az út rögös, porral teli, melytől nehézkesen lélegezve, zilálva fáradtan állunk meg pihenni. Picit szusszanunk, majd újult erővel folytatjuk, tudván, már nem sok van hátra, majd amikor azt hittük, jó úton vagyunk, látjuk meg a zsákutca táblát, s vagy visszafordulunk, s új utat keresünk, s újra, az általunk helyesnek vélt ösvényen megyünk tovább, vagy leülünk a tábla mellé, fogjuk a fejünket, sírva, keseregve, míg a halál meg nem vált minket.

Nagyjából 5 éve halogatjuk a költözést. Évek óta szorul a hurok a nyakunk körül, hiszen áldásként Istentől megkaptuk a szomszédot, egy 30-40 éves, alkoholista fiatalembert, akinek a szórakozása az, hogy reggeltől, amikor felkel, estig, míg lefekszik FOLYAMATOSAN bömbölteti hol Matyi és a Hegedűst, hol a Millió rózsaszál örökzöldet, vagy éppen LL Junior Rakkamofinját, vagy a szép lány vagy a legszebbik igen című slágerét. Az hagyján, hogy én nem szeretem, de sajnos, a mai napon eljutottunk odáig, hogy a kislányom sem tud aludni tőle. Alvásidőben bömbölve kel fel, s a plafon felé kiabál a picike kezecskéit rázva, és hajtogatja: Miért? Miért? Miért? Majd fél óráig sír, alig lehet megvigasztalni. Nekem hagyján, én napközben nem hallom, de csodálom a kedvesem, hogy minden nap ezt éli végig, és ember tud maradni. Arról már nem is beszélek, hogy a rossz WC je miatt, immáron a 2. falcserét is meg kell ejtenünk a fürdőszobában, hiszen évek óta húgylével áztat minket, azt pedig már csak halkan súgom, hogy egyszer, amikor a tüc-tücöt megelégelve felkopogtam a csövön, úgy visszaverte a radiátort, hogy tönkre ment a radiátora és eláztatta a nagyszobánkat, mert az állatka saját csövét verte szét. Ja igen, és amikor édesanyámmal egy ügyvédi felszólítást írtunk, szétverte a postaládámat, majd egy csomag lisztet vágott a bejárati ajtómhoz és levizelte. A legutóbb elszakadt a cérna, felmentem kértem, hogy ne zenéljen, én BAROM még fizetni is akartam érte neki, de jó szándékom jeléül én kis naiv felvittem egy üveg becherovkát, amit pár éve karácsonyra kaptam a sógoroméktól. A fiatalember közölte, hogy igazam van, ez a beszéd, miért nem így kértem, hogy ne zenéljen, és ígéri, SOHA TÖBBÉ nem lesz zene….. EZ tartott 3 napig, majd elszakadt a cérna.
A napokban döntöttem, véget vetek ennek, megpróbálom, hátha a jogállam mellettem áll, és segít. Felhívtam a rendőrséget, majd ott a polgármesteri hivatalhoz irányítottak, akik elmondták, hogy ha ilyen van, hívjam a rendőröket, vagy pedig, a szomszédokat is be lehet hívni tanúskodni. Rendben, hazafelé megálltam beszélgetni a szomszédokkal, mire állatbácsi kikiabált az ablakból „Mivan? Megint zenét akarsz hallgatni?” Majd végigrohant a lakáson, minden ablakot kinyitott és már bömbölt is a mulatós. Szerencsére délután épp minden szomszéd hazafelé jött, én pedig kihívtam a rendőröket. Erre állatbácsi lejött, félre akart hívni. Először nem mentem bele, de csak hagytam magam rábeszélni, mire közölte, hogy neki nagyon kevés a pénze, és venni akar 5 méter kábelt, hogy hallgassa a zenét fülhallgatón, mire elmagyaráztam neki, hogy vége. Akkor kérte, hogy idézem: „Akkor nincs még egy kis pálinkád?” Mire közöltem, hogy nincs, és már hívtam a rendőröket. Ekkor elment, én szóltam, hogy ne jöjjenek ki, de este fél kilenckor, miután Zoé nem aludt miatta egész nap megelégeltem, és kihívtam. Kijöttek, kedvesek aranyosak voltak, de mivel nem engedte be őket, idézem „Nem törhetik rá az ajtót” de ha baj van szóljak. A rendőrök elmentek, a zene újra szólni kezdett és olyan fél 10 körül maradt abba, ekkor ugyanis elkezdte reszelni vagy fűrészelni azt a radiátorcsövet, ami felvezet hozzá központi fűtés lévén, és mi pedig találgattuk, hogy most éppen el akarja vágni, vagy mit akar? És ez az első nap, mi lesz a végén? Úgy látszik, Isten azt akarja, hogy háborúba menjek, de inkább azt, hogy változtassak. Sajnos, ami tőlem telt, megtettem, amit lehetett, megtapasztaltam, innentől már nem az én karmám, hiába kérem Istent, és a tanítómat is, nem segítenek, s ha nem teszik, annak oka van. Lám, mégis itt az ideje költözni! Ha jobban belegondolok, hálás lehetek a sorsnak, hogy a kedvesemmel közös egyetértésben döntöttük el, hogy kiköltözünk –remélhetőleg- egy családtag lakásába falura, ami üresen áll, de ha nem sikerül, akkor bizony nehéz idők állnak előttünk. De egészen biztosan, ebből is tanulni fogunk, s ettől még erősebbek leszünk.
Kívánom mindenkinek, soha ne éljetek meg hasonló félelmeket. Soha ne rettegjetek, mit tesz veletek egy idegen. Ne hagyjátok, hogy uralkodjanak rajtatok, legyetek szabadok és boldogak! Kívánom, hogy sosem éljetek meg hasonló, fájdalmas, szomorú dolgokat, s ha megéltek, hitetek magatokban és Istenben sosem rendüljön meg. Ő mindent azért tesz velünk, hogy nekünk jó legyen, s bár nem értjük, de Ő csak vezet az úton minket. Igaz, ha elesünk, nem siet oda, és nem porol le minket, hanem keményen mutatja az utat, menjünk tovább, de legalább nem vezet félre minket.
Legyetek áldottak! Szép éjszakát.

József Attila - Minden rendű emberi dolgokhoz

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:

„Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?”

És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengő szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...

Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok -
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

1924 első fele

Apám hitte...

Zorán: Apám hitte

Apám hitte az otthon melegét,
Apám hitte az ünnep örömét,
Apám hitte az apja örökét,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

Apám hitte az elsõ éjszakát,
Apám hitte a gyûrû aranyát,
Apám hitte a szavak igazát,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

Apám hitte a hős tetteket,
Apám hitte a bölcsességeket,
Apám hitte a szép verseket,
S úgy hiszem ez így volt szép

Apám elhitte a hírmondók szavát,
Apám elhitte Chaplin bánatát,
Apám elhitte a folyók irányát,
S azt hiszem, ez így van jól.

Én is hiszek egy-két szép dologban,
Hiszek a dalban, a dalban, a dalban.
És én hiszek a város zajában,
És én hiszek benne, s magamban.
És én hiszek a mikrobarázdában,
És én hiszek a táguló világban.
És én hiszek a lézersugárban,
És én hiszek az ezredfordulóban.
És én hiszek a kvadrofóniában,
És én hiszek a fegyver halálában.
És én hiszek a folyóban s a hídban,
És én hiszek hiszek hiszek apámban.

Házi feladat

Milyen lehet félelmek nélkül élni? Amikor már úgy teszed magad a sors kezébe, hogy felismered, azok a dolgok, amiktől félsz, úgy is megtörténnek, ha ragaszkodsz a rettegésed tárgyághoz. Amikor le tudod tenni a félelmeidet Isten kezébe, hogy igen "Legyen meg a te akaratod!". Amikor már mosolyogva mégy akár a szakadék felé, mert tudod, így kell lennie.

20-22 éves koromtól kezdve félek a kutyáktól. Pedig, kölyökkoromban többek közt németjuhászom és dobbermanom is volt és kicsi gyerekkorom óta kutyáink voltak, de valamiért rettegni kezdtem tőlük. Azt hittem, a félelmemet leküzdöttem, azt hittem, sikerült elengedni őket, azt hittem, hogy bátran mondhatom "Legyen meg a te akaratod!" Ma reggel munkába indultam. Negyed 6 körül az utcán, a sarkon egy nagy kutyát pillantottam meg, majd kővé dermedtem, s hosszú perceken át csak néztük és néztük egymást a kutyával. Én lehajoltam, hogy megijesszem, mintha követ dobnék hozzá, de a kutya csak nézett, és nézett, majd lassan komótosan elindult. Elindultam a kocsihoz, közben folyamatosan figyeltem, félve, rettegve és mivel sietnem kellett, szaporáztam a lépteimen, mondván, egy kutya miatt csak nem késhetek el, de a kutyának nyoma veszett. Vagy valami mutáns, hyperjószág lehetett, hogy alig fél perc alatt nyoma veszett, de inkább arra gondolok, hogy a sors viccelt meg, s adott új feladatot. A házi feladat pedig arra való, hogy megcsináljuk, s én jó nebulóként próbálom elengedni a félelmeimet, s elérni, hogy nyugodt szívvel mondhassam: "Legyen meg a te akaratod!"

A kötél

Ez egy történet a hegymászóról, aki szeretett volna feljutni a legmagasabb hegycsúcsra. Erre a nagy útra sok évi felkészülés után indult el. De mivel a dicsőséget saját magának akarta, úgy döntött, hogy egyedül mászik fel a csúcsra.
Elindult felfelé. Telt az idő és késő este lett. Ahelyett hogy éjjeli sátrát elkészítette volna, folytatta a mászást, mindaddig, hogy besötétedett.
Sűrű éjszaka terült a hegytetőre. Az ember körül minden fekete volt. A napot és a holdat nehéz felhők takarták be és semmi sem látszott.
És ahogy így mászott felfelé, éppen egy pár lépésre a csúcstól, megcsúszott és nagy gyorsasággal esni kezdett. Csak fekete pontokat látott és érezte a nagy erőt ami borzasztóan húzta lefelé. Ezekben a félelmetes percekben életének minden szép és csúnya pillanatai lejátszódtak a szeme előtt. Elgondolkodva azon hogy milyen közel van a halálhoz, hirtelen megérezte, hogy milyen erősen húzza az a kötél amivel meg volt kötve.
A teste a levegőben lógott... Csak a kötél tartotta. Abban a pillanatban csak azt tudta kiáltani: Istenem segíts!
Az égből váratlanul egy mély hang hallatszott:
«Mit akarsz hogy tegyek?»

Ments meg, Istenem!

“Tényleg hiszed, hogy megmenthetlek?”

Persze, hogy hiszem!
AKKOR VÁGD EL A KÖTELET AMIVEL MEG VAGY KÖTVE...

Egy pillanatra csend lett. Az ember úgy dönt, hogy teljes erejével kapaszkodik a kötelébe.
A mentőcsapat meséli, hogyan találták meg másnap az elhunyt és megfagyott hegymászót. A teste lógott a kötélen, amihez oly görcsösen ragaszkodott.

CSAK HÁROM MÉTERRE A FÖLDTŐL...

És te? Mennyire ragaszkodsz a kötelékedhez?
Elengednéd?

Soha ne kételkedj abban, ami Istentől jön. Soha ne mondd, hogy elfelejtett vagy elhagyott. Soha ne gondold, hogy nem gondoskodik rólad. Jegyezd meg hogy mindig jobbján tart Téged.

Meditáció

Első lépés: Találjunk helyet és időt a meditációra!

A legjobb, ha olyan időt és helyet találunk, ahol a legkevésbé sem zavar a környezetünk. Ne csörögjön a telefon, legyen nyugodt a légkör! Ezért ajánlott a reggeli 3 és 6 óra közötti időszak. Keleten ezt „Amrit vela"-nak (az Isteni Nektár áradásának) vagy „Brahm mahulab"-nak nevezik, mivel ez a nap legnyugodtabb szakasza. Ám manapság ez nem kötelező. Bármikor meditálhatunk, amikor nem zavarnak meg. Koncentrációnk fejlődésével még lármás környezetben is képesek leszünk az elmélyülésre. Kezdetben ajánlatosabb csendes helyen gyakorolni, ahol nem tereli el figyelmünket semmiféle zaj, telefoncsengés vagy más külső tevékenység. A benső úton előrehaladva viszont már bármilyen körülmények között képesek leszünk ott tartani a figyelmünket. Természetesen segít, ha a körülmények is erre ösztönöznek.

A sikeres meditációhoz fontos, hogy tökéletesen éber állapotban legyünk. Ha a munkától fáradtan meditálunk, előfordulhat, hogy belealszunk a meditációnkba. Válasszuk ki a legalkalmasabb időszakokat, amikor teljesen frissek

és pihentek vagyunk! A lényeg: a megfelelő idő és hely megtalálásával bármikor meditálhatunk.

Második lépés: Válasszunk ki egy testhelyzetet!

Helyezkedjünk el a számunkra legkényelmesebb tartásban. Bármilyen módon ülhetünk: széken, földön, ágyon, keresztbe tett és nyújtott lábakkal. Sőt, állva vagy fekve is meditálhatunk. A testhelyzet kiválasztásánál arra ügyeljünk, hogy az kényelmes legyen számunkra, és hosszabb ideig mozdulatlanul tudjunk maradni. Tehát az elme lecsendesítése előtt fizikai testünk nyugalmáról gondoskodjunk! Törekedjünk arra, hogy a kiválasztott testtartásban ne mocorogjunk, ne fészkelődjünk! Aki valamilyen okból nem tud ülni, le is feküdhet. Általában a fekvés azért nem ajánlott, mert alvásra csábít.

Ne legyen feszültség a testben! Legyünk lazák! Meditáció közben ne változtassunk a kiválasztott tartáson, testünk maradjon mozdulatlan!

Harmadik lépés: Koncentráljunk!

Amint kényelmesen elhelyezkedtünk, hunyjuk le lágyan szemünket, mint alváskor, és összpontosítsuk a figyelmünket szemmagasságban magunk elé! Ne szorítsuk össze szemünket! Nem a fizikai szemünkkel fogjuk látni a benső szinteket, tehát ne forgassuk felfelé a szemgolyókat, abban a reményben, hogy ott majd megpillantunk valamit! Közvetlenül a homlokunkra se összpontosítsunk! Tartsuk vízszintes irányban a szemgolyókat, mintha egyenesen előre tekintenénk.

Ha a szem oldalt fordul vagy felfelé néz, ez az enyhe nyomás két problémát is okozhat. Fejfájást kaphatunk vagy hő gerjed ezen a területen, és forró lesz a homlokunk. Kénytelenek leszünk mozogni, felállni és olyasmit tenni, ami lehűt. Emiatt megszakad meditációnk. Ezért figyelmünket 15-20 cm-re magunk elé irányítsuk!

Szemünk behunyásakor először sötétséget észlelünk. Benső szemünk látja ezt. Tekintsünk szeretettel, odaadással és áthatóan előre! Ellazultan, de figyelmesen üljünk, mintha a vetítés kezdetére várakozva néznénk a mozivásznat. Ez alatt ne foglalkozzunk a külvilággal és a testi folyamatokkal! Forduljunk befelé, és fedezzük fel a benti világokat!

Negyedik lépés: Csendesítsük le elménket!

Ha becsukjuk a szemünket, és magunk elé figyelünk, gondolatok zavarják meg összpontosításunkat. Elménk nyugtalan, akárcsak a higany, és állandóan izeg-mozog. Problémáink foglalkoztatják. A múlton, a jelenen és a jövőn jár az eszünk. Gondolatok ostromolják a figyelmünket a munkánkkal, a családunkkal vagy a barátainkkal kapcsolatban. Az elme számtalan trükköt vet be, hogy elcsábítson a meditációtól, lelkünk és Isten megismerésétől.

Testünk ad otthont lelkünknek és elménknek. Ez utóbbi nagy erővel bír, és az a fő célja, hogy a lelkünket fizikai testünkben tartsa, távol a benső régióktól. Igyekszik figyelmünket a külvilágra irányítani. Így tudja leginkább megakadályozni, hogy a testtudat fölé emelkedjünk és visszatérjünk Istenhez. Állandóan külső tevékenységeinkkel, otthonunkkal kapcsolatos gondokkal foglalkoztat vagy a jövőre vonatkozó terveket kovácsoltat velünk. Ébredjünk rá, hogy lelkünk az igazi valónk, az a részünk, amely egylényegű Istennel! Szomorú, hogy elválasztódtunk Őtőle. Könnyebben elérhetjük a benső csendet, ha felismerjük, hogy a test burkában saját elménk tart távol bennünket lelkünk megismerésétől.

A helyes összpontosításnál gondolatok nélküli állapotba kerülünk. A jó és rossz gondolatok egyformán bilincsek. A rosszak acélláncok, a jók aranyból valók, de mindkettő a földi világhoz kötöz minket. Elterelik a figyelmünket, akadályozzák a befelé fordulást, ezzel hátráltatják a meditáció folyamatát.

Ismételjük Isten számunkra kedves neveit, hogy segítségükkel elménk lecsendesedjék - így figyelmünket össze tudjuk vonni a szemfókuszban. Elménk ugyanis igyekszik eltéríteni bennünket, de ha lefoglaljuk az Istennevek ismétlésével, nem küld több zavaró gondolatot. Tekintsünk az előttünk elterülő sötétség közepébe, és ismételjük a neveket! Ezt ne hangosan, hanem a gondolat nyelvén tegyük! Az ismétlés lassú legyen, tartsunk egy kis szünetet minden egyes név után!

Ötödik lépés: Összpontosítsuk figyelmünket a benső Fényre és Hangra!

Ébredjünk rá a bensőnkben ragyogó Fényre, mely a fizikai világból vett példával egy villanyégőhöz hasonlítható. Ha azt négy-öt takaróba burkoljuk, nem látjuk a fényét. A lelkünket is különböző anyagsűrűségű leplek borítják, s csak a meditáció rendszeres és odaadó gyakorlásával vehetjük le egyiket a másik után. Ha megpillantjuk a bennünk tündöklő hatalmas fényességet, egyre többre és többre vágyunk belőle. Állandóan benne szeretnénk fürödni. Aki egyszer sem kerül kapcsolatba a Fénnyel, és nem kóstol bele az üdvösségbe, nem ismerheti meg annak értékét.

Kétfajta meditációs gyakorlat létezik. Az első - koncentráció a benső Fényre. Folyamatosan ismételjük az Istenneveket! Ezt nevezzük simrannak. A gondolati ismétlés alatt nézzünk az előttünk elterülő sötétségbe! Ne foglalkozzunk a külvilággal, a testünkkel és a visszahúzódás folyamatával! Ne törődjünk légzésünkkel! Az ugyanúgy folytatódik tovább, mint alvásnál, tanulásnál, munkavégzésnél vagy egyéb tevékenységeinknél. Mindennapi dolgainkat intézve sem gondolunk állandóan a lélegzésünkre. Ez a meditáció alatt is automatikusan folytatódik tovább.

A mi feladatunk: üljünk nyugodtan, csendben, és szeretettel telítve nézzünk a sötétségbe! Így figyelmünk magától összpontosul. Ez nem kíván erőkifejtést. Sőt, a figyelem összefogására tett erőfeszítéseinkkel épp az ellenkező hatást érjük el, hiszen újra előhívjuk a gondolatokat. Mélyedjünk el a szent Istennevek ismétlésében, és tekintetünket tartsuk magunk előtt!

A látványok sokasága rejlik bennünk. Az érzékáramok visszahúzódásakor megfeledkezünk testünkről. Fényvillanások, különböző színű fények jelennek meg. Mi továbbra is teljes figyelemmel, erőteljesen és mélyrehatóan, szeretetteljesen és kitartóan nézzünk annak a közepébe, ami előttünk van, hogy rájöjjünk, mi látható ott! A testünkkel ne törődjünk! Ahogyan egyre jobban és jobban koncentrálunk, a fények stabilizálódnak, és piros, fehér, zöld, kék, lila, vörös, sárga, narancs, aranyszínű fényt, illetve fényvillanásokat észlelünk. Mindig a látvány közepére összpontosítsunk!

Minél több időt szentelünk a meditációra, figyelmünk annál jobban összegződik. Fejlődünk, és egyre több benső élményben részesülünk. Megpillantjuk a benső csillagokat, a Holdat és a Napot. A figyelmet mindig a látvány közepére összpontosítsuk, és az Istenerő átvezet bennünket a fizikaiból a benső síkokra.

A második meditációs gyakorlat: a benső Hang, a Mennyei Muzsika hallgatása. Ennél is a lélek székhelyére összpontosítunk, miközben hallgatjuk a Hangáradatot. A benső Hangzás Isten ereje, a szent Ige, a Naam, mely az egész teremtést létrehozta. A lélek egylényegű Istennel és a Hangáradattal. Ezért az Isteni Melódia mágnesként vonzza magához lelkünket, amikor figyelmünk szakadatlanul ráirányul. A Hangáradat a magasabb régiókba emeli lelkünket.

Hatodik lépés: Utazzunk a magasztos benső Birodalmakba!

Ahogy meditációnkban egyre jobban belemélyedünk a benső Fény- és Hangáradatba, a fizikai síkról átlépünk az asztrális vagy éteri szintre. Elhagyjuk a túlnyomóan anyagi jellegű fizikai világot, és egy tudatosabb szintre érkezünk. Ott áttetsző, az asztrális sík anyagának megfelelő testben utazunk tovább. Az asztrális régió telítve van szépséggel, csodás Fénnyel és Hangzással. Ha ezen áthaladunk, a kauzális, oksági szintre jutunk. Ez még leheletszerűbb. Egyenlő arányban tartalmaz anyagot és tudatot. Ide belépve már megszabadulunk asztrális köpenyünktől is, és kauzális testünkben folytatjuk utunkat.

Spirituális fejlődésünk révén tovább emelkedünk, és belépünk a szuprakauzális (okság feletti) birodalomba. Az egymást követő régiókban mind ragyogóbb a Fény, magasztosabb a Mennyei Hangzás és mámorítóbb az üdvösség. A szuprakauzális szint túlnyomó része tiszta tudat, és már csak leheletszerűen finom formában van jelen az anyag. Magunk mögött hagyjuk a kauzális takarót. Lelkünket már csak egy vékony fátyol borítja. Itt ébredünk a tudatára, kik is vagyunk valójában. A fénylő tudatcsepp, a lelkünk tizenkét külső nap fényerejével tündököl. Az örömteli felismeréstől a lélek felkiált: „So hang!" „Ez vagyok én!" vagy másképp „Aham Brahm Asmi" (egy vagyok Atyámmal). Átéljük a Teremtővel való azonosság boldogságát.

Végül elérjük azt a spirituális Birodalmat, ahonnan az Istenerő kiárad. Úgy ismerjnk: Sach Khand, Muquam-i-Haq vagy az Igazság Régiója. Ez minden Fény és üdvösség tiszta spirituális szintje. A lélek már az összes leplét ledobta. Itt nyoma sincs az anyagnak. Belemerülünk eredetünkbe, a Lélekfölöttibe. A vízcsepp visszatér az Óceánba, és Óceánná lesz. A fénysugár egyesül a Nappal, és Nappá válik.

Az utazás lépcsőfokain a spirituális boldogság egyre hatalmasabb hullámai borítják be lelkünket. A testünket takaró köpenyeket lépésről lépésre előrehaladva levetjük, és végül visszanyerjük eredeti ragyogásunkat. Mindegyik szinten úgy érezzük, elértük az elragadtatás legmagasztosabb állapotát, mégis a következő állomáson még nagyobb boldogság vár ránk. A teljes üdvösség - a lélek egybeolvadása Istennel, a Teremtővel. Ha ezt elérjük, miénk az örök benső béke és boldogság! A mámor legmagasztosabb benső szintjén olyan isteni ajándékban részesülünk, amely azután átsegít az élet valamennyi nehézségén. Bármikor ihatunk az öröm, a szeretet és az Isteniség kútjából. A meditáció békéje és boldogsága most már minden élethelyzetben velünk marad. Erőteljes, mélységes nyugalma átemel a mindennapok fájdalmán és bánatán. Bármi történjék is velünk, mindig meríthetünk a bennünk rejlő Nektárból. Ezt a hatalmas isteni adományt a meditáció áldásával kapjuk meg.

Forrás: http://www.wds-online.eu/meditationsanleitung.html?&L=3

A Spiritualitás Tudománya

2010-03-04 16:19 csütörtök

Egy nagy szünet

Huh!

Szép nagy szünet alakult ki itt, s bár nem ígérem, hogy ilyen nem lesz már, de igyekszem rendszeres blogíró lenni. Ezer éve nem írtam, pedig lett volna miről. Érdekes időszakon vagyok túl. Kaptam és adtam hideget, meleget, jót és rosszat, ezen időszak elején rosszat, mostanában pedig jót. Mondhatni. De ha rosszat is kapok már tudom, s bár eddig is tudtam, csak hát gyarló az ember, hogy a rosszat csak azért kapja az ember, hogy tanuljon. Hálás lehetek, hogy ennyi mindenen kellett az életem során keresztül mennem, és hálás lehetek azokért a nehézségekért is, amit most kapok. Mert látom bennük a feladatot. Látom azokat a dolgokat, amin még változtatnom kell. Persze, nem sikerül. Ha elesek egy kőben százszor, százegyedjére is úgy megyek, hogy újra elessek, s bizony, vétem azt a hibát újra. DE legalább tudom, hogy ott az a rohadt kő, és egyszer már csak kikerülöm

Hosszú időszak áll mögöttem, de ezt az időt hasznosan töltöttem. Elkezdtem önfelismerni. Ez az út édesanyám betegségével kezdődött, majd folytatódott majdnem az életem összeomlásával, végül egy utat találtam, ami segített megérteni, felismerni, elfogadni. Hát, most jó nebulóként ültem be az élet iskolájába, 33 éves fejjel újra alsó tagozatos vagyok, s bizony, az évzárókon néha elbukom, de a "Nagy tanár" jószívű, továbbenged, csak éppen beír az ellenőrzőmbe, hogy mik azok a hiányosságok, amiken változtatnom kell.

Hálás vagyok, hogy tanulhatok. Hálás, hogy megismerhetek és megérthetek és hálás, hogy elfogadhatok. Hálás, hogy jobb emberré akarok válni, s annak leginkább, hogy ha 360 fokost nem is, de 290 fokos fordulatot sikerült vennie az élet nagy mókuskerekének.

Fokozatosan válok jobb emberré. Fokozatosan fogadok el, s kezdek szeretni. Mint aprócska virág, magvam a savas, maró talajban gyökeret eresztett és kínkeservesen, fájdalommal és erőfeszítésekkel teli időszak után áttörte a talajt, s végre, bimbózni kezdett. Persze, az élet, az idő és a sors megtépi ezerszer fénylő virágom, jégeső ver el, nap szikkasztja ki gyökerem, de újra és újra a fény felé török. Főnixként emelkedek magasba, majd porladok újra el, s ha az idő eljön, török messze, messze az egekbe.

Változtam. Szeretek, érzek, és vágyok.

Ha ma egy nagyhatalmú lény megkérdezne, hogy milyen életet akarok, csak kívánja, s megkapom, nem akarnék mást. Ma is és ezerszer ha kell, ezt az életet választanám, mert csodákat kaptam, s ki mondana le a csodákról? Egy sáros aranyserleg attól még, hogy a salétrom és mocsok alatt nem ragyog, ugyanúgy aranyserleg. S köszönöm, hogy olyan embereket kaptam magam mellé, akik a nehéz időkben is kitartottak. Hálás vagyok, hogy olyan csodálatos lényekkel lehetek körülvéve, mint a feleségem és a kislányom, s köszönöm a sorsnak, hogy Őket kaphattam meg a nagy úton magam mellé.

S így a végére egy tanács. Szeresd magad. Szeresd mindennél jobban a földön. Szeresd magad úgy, mint senki mást nem szeretsz, mert a szeretet veled kezdődik. Ha magad nem szereted, senkit nem vagy képes. Ugyan, ki az, aki tudna szeretni bármit is addig, míg fogalma sincs arról, mi is az igazi szeretet? Aki azt mondja, hogy szeretlek, de reggel gyűlölködve néz a tükörbe nem csak annak hazudik, akinek üres szavakat zeng. Az leginkább magának hazudik.

Záró akkordként pedig a múlt dalából egy rövid, de találó idézet:

"De good, be good and be one" - Tégy jót, légy jó és válj eggyé.

Köszönöm, hogy olvastok

2010-03-04 13:38 csütörtök

Reggeli gondolatok

Reggeli gondolatok.

Jó lett volna... Nagyon jó lett volna másképp élni. Szeretni tudni, már apró gyermekként. Jó lett volna, ha látom, ha érzem, ha megtanítják nekem, milyen lehet boldognak lenni. Ha nem haragot, fájdalmat és szomorúságot tanulok. Ha nem arra tanítanak, milyen úgy élni, hogy állandóan kitörni akar valaki a körforgásból, hogy nem úgy élsz, ahogyan lehetne, ahogyan kellene. Ha azt tanulom meg, milyen egymással élni. Nem egymás mellett. Csendben, fájdalmakkal teli, szavak nélkül szinte. Jó lett volna, már koránt átéreznem, már korán, míg nem késő, megtanulni szeretni. De Szeretni sosem késő, mégis. Mennyire más lett volna az élet. Ha nem harag vesz körül.... Milyen jó lett volna, ha szerettek. Mennyire vágytam rá, hogy boldog családban nőjek fel. Mennyire szerettem volna mindig, hogy boldog legyek, hogy boldogok legyetek, mint ahogyan lennetek kellett volna. De hát, ennek így kellett lennie. Nagy dolog volt megtanulni szeretni. Megtanulni, mi a szeretet. Sokan fellengzős, rózsaszín lila ködre gondolunk. Sőt, sokan, ha megkérjük, mondja el, mi az a szeretet, nem is tudjuk elmondani? Miért? Mert nem éltük meg. Mert sokan nem értjük. Mert sosem láttuk. S csak akkor jövünk rá, milyen szeretni igazán, ha megtaláljuk azt, akit szeretni tudunk. Én tudom már évek óta, már érzem, hogy létezik egyáltalán ez az érzés. S ahogyan egyre jobban érzem, fog el egyre nagyobb szomorúság, hogy miért? Miért nem adatott ez meg már gyermekkoromban? Persze, az utat nekem is végig kell járni, de mennyire másképpen is történhetett volna ez. Ha az út nem rögökkel van kirakva, melyeken botladozva, bukdácsolva jutok el a végig. Ha az-az út egyenes, egyenletes, sima, szép, szeretettel kikövezett.....

Jó lett volna...

2009-07-10 07:16 péntek

Nyüssz 2.

Én félek a jövőtől. Félek, hova halad a világ? Félek olyan világban élni, s olyan világban nevelni a kislányomat, ahol valaki örülni tud egy KICSI GYERMEK HALÁLÁNAK, csak mert cigány. Félek, mert egyre nehezebb az emberek élete, egyre kilátástalanabb az életkörülménye, és egyre tehetetlenebbnek érzik magukat. A feszültség egyre nő bennük, mely haragot szül, s ahelyett, hogy a boldogságot keresnénk, keserűségünkben az acsarkodás és gyűlölet felé fordulunk, mert az a könnyebb út. Bár tudnák, hogy miért? Bér tudnák, hogy kiket? Most a cigányságot gyűlöljük. Mi lenne, ha megkapnák az oly nagyon áhított szabad kilövést rájuk? Ki következne, ha elfogy a rassz, és csak a fehér marad? Elkezdenénk egymást kinyírni? Csodálkozunk, hogy gyűlölnek minket, hogy megvernek minket, hogy kirabolnak minket és hogy megvetnek minket? Min csodálkozunk, mi sem teszünk másképpen? Miért lepődünk meg, ha azt kapjuk, amit adunk? Ők is emberek, Ők is nehezen élnek is dühösek, csalódottak a világban. Egy világban, ahol saját fajtánkat gyűlöljük? Sehol nincs példa az állatvilágban arra, hogy valamely faj, sajátját pusztítja el, gyűlöletből, kéjjel, örömmel. Ha egy állat öl, azt a túlélésért teszi. Még hogy mi magyarok nem teszünk borzalmakat, és hogy a cigánybűnözés? Annyit emlegetik a rengeteg kiragadott bűncselekményt, ahol cigányok ölnek. Könyörgöm, gondoljunk csak arra az esetre ahol beteg gyermekek öltek meg borzasztó kegyetlenséggel és aljassággal egy másik gyermeket, vagy a móri mészárlásra. Egyikük sem volt cigány, mégis, kevésbé vetik meg őket, csak mert nem cigányok! Az, hogy ki követ el erőszakos bűncselekményt, nem a rassz határozza meg. Nem cigánybűnözés van, megélhetési bűnözés van, a törvények pedig nem csak a cigányságot védik. És könyörgöm, ne uszítsunk. Elegen vannak, akik ezt tegyék! Ha mindazon energiát, és időt, arra használnánk, hogy például ültetünk egy fát, nem fulladnánk meg évtizedek múlva. Akkor már nem lesz kit gyűlölni.

2009-02-24 07:05 kedd

Bukdácsolva

És én még azt hittem, nem szép a világ. Hogy szürke, és átlagos az élet. Pedig, IGEN, az életnek, a sorsnak és az Isteneknek van ám humorérzéke! Igyekszem pozitívan gondolkodni, igyekszem nem dühös lenni, igyekszem elfogadni, szeretni. Bár, ez az életnek vajmi kevésbé tetszik. Minduntalan megpróbál olyat tenni, hogy hátha letérek az útról. Mindig ad egy pofont, majd magam is csodálom, hogy megyek tovább, mikor a csillagokat látom, mert ami pofon volt, olyan balegyenes lett, hogy majd bele szédültem. Felálltam, tántorogva, de tovább megyek. Majd akadályokat gördít elém a sors. Én bukdácsolok, mert nehézkesen mozgok az élet útjain, de igen, bukdácsolva kerülgetem a latyakokat az úton. Néha az élet céltáblát fest a hátamra, tessék, ide szúrjatok emberek, akikről azt gondolom, hogy már-már a barát felé tendálnak, de szerencsére meglátják a táblát és időben szúrnak hátba. De én jajgatva húzom ki a kést, s bár a seb ott marad, visszaadom. Szúrjanak újra ha kell. Persze, igyekszem nem hátat fordítani nekik, de nem mindig sikerül. De nembaj, mosolygok, mert az élet szép, én meg sz*rom le a sok rosszindulatú embert. Csakazéártis a pofájukba röhögök Persze, gondolatban megköszönöm a sok szépet, amit tesznek, majd megbocsátok, s megyek tovább.

Jó kis összefüggéstelen maszlag lett...

2009-02-20 10:24 péntek

Útkeresve

Sokáig kerestem az utamat. Apró gyermekkoromtól érdekelt valami, amit tudatosan csak nagyjából olyan 20 évesen kezdtem kutatni, s hinni benne, majd a kedvesem hatására felnyílt a szemem, s fogtam fel mindazt, mit addig, bár láttam, tapasztaltam, megéltem, nem tudtam megmagyarázni, mit, miért. Régóta úgy éreztem fuldoklom. Kerestem azt a valamit, amihez tartozom, szinte megszállottként, bár, nem tudtam róla, hogy ennek mi az oka, s hogy mi az, amit keresek. Egy napon, pontosan édesanyám betegségének kiderülésekor, reggel egy szó lüktetett a fejemben. Wicca. Találkoztam már régen vele, de akkor, humbukknak gondoltam, külsőségekre sokat adó, áltudománynak, de amint elkezdtem egyre jobban utána érdeklődni, jöttem rá, mennyire is ez, amit kerestem, amitben hittem, ahogyan a világot láttam és gondolom. Majd, ahogyan mélyedek bele egyre jobban a boszorkányság világában, ráz ki a hideg, tanulmányaim alatt, hogy mennyire is ebben és így hittem, amit és ahogyan a wicca tanít. Átalakult a világszemléletem, kiegyensúlyozottabb vagyok, tisztelek minden életet, csodálom a természetet, s megtanultam elfogadni. Megnyugodtam. Mi több, tegnap felhívtam azt, akiről többek közt az igaz, vagy hamisban is írtam, aki megbántott, sőt, édesapámmal is elkezdtem idő közben beszélni.

A tegnapi naptól -bár lélekben már időtlen idő óta- hivatalosan is Wicca lettem, a KWHE tagjaként. Most hosszú, életeken át tartó tanulás kezdődik, s változás, mely nem kényszer és erőltetés hatására történik velem. Változás, ami valahol csoda, hiszen nem gondoltam volna, mennyire más vagyok, mint aminke hosszú éveken át látom magam.

2009-02-06 06:08 péntek

Gondolatok

Lassan felfogom. Lassan elfogadom, és beletörődök. Lassan tudatosul bennem, hogy édesanyám nem él már sokáig. Sok gondolatot ébreszt bennem, egyre többet, s egyre jobban érzem, mennyire is élek. Mennyire is vannak érzéseim, s mennyire létezem. Idézeteket olvasgattam, persze, miután alaposan végigbogarásztam a tüdőrákkal kapcsolatos Interneten fellehető irodalom nagy részét, az alternatív és egzakt terápiákat és túlélési esélyeket.

Mennyire megfeledkezünk élni? A mai materialista világban elfeledkezünk arról, hogy emberek vagyunk. Elfeledjük, milyen csodás dolog is, maga az élet! Milyen csoda adatott meg, hogy átéljük egyszer, százszor, ezerszer. Mennyi mennyi jó és szép dolgot tehetnénk, mennyi mindent élhetnénk meg, ha nem hatna ránk a civilizáció. Mennyire nem vagyunk szabadok! Korlátok és határok közé sodorjuk saját életünket, saját lelkünket zárjuk karámba. Saját szárnyalásunk szárnyát törjük le, s zuhanunk alá a hétköznapok sáros, mocskos, ködös fergetegébe, elfeledve, kik és mik vagyunk.

Egyre inkább körvonalazódik bennem a helyes út! Élnem kell! Élnem, szeretnem, boldogságot adni, és kapni! Elfogadni a szeretetet, s megtanulni önzetlen adni. Felfedezni az életben minden apró szép dolgot, örülni a mának, hiszen ki tudja, mit ad a holnap! Amennyi időt lehet, együtt tölteni a családommal, és hálásnak lenni a teremtésnek, hogy egy újabb csodás életet kaphattunk, s úgy élni, hogy ha tudjuk, meg kell halnunk, ne úgy menjünk el, hogy mennyi mindent nem intéztünk el, hanem, hogy mennyi mindent megéltünk.

Milyen kár, hogy talán ma ez egy szárnyalás, majd letöröm saját szárnyaim, s ismét a tespedés, s keserűség fojtogató ködébe hullok alá. Bár örökké szárnyalnék...

"Táncolj, mintha senki sem hallana!
Szeress, mintha soha semmi sem fájna!
Énekelj, mintha senki sem hallana!
Élj, mintha a menny a földön volna!"

2009-01-10 19:40 szombat

Szeretet, fájdalom, boldogság, keserűség, élet, halál

Huh! Rég írtam. Pedig annyi minden történt, már le sem tudom írni. Rengeteget változtam és változott a világ is a szememben, amióta apa lettem. Bár, megmonodm, apává válnom kellett, mert míg egy anya anyának születik, apának meg kell tnaulni lenni. A pici sokat sírt eleinte, én pedig, jó szokásomhoz híven halálra aggódtam magam. Nem tudtam a helyzetet, a helyzeteket kezelni, kellett 2 hónap, míg megtanultam apa lenni, s ez, szerintem jól sikerült. Szóval köszönjük, jól vagyunk... Vagyis...

Édesanyám hónapok óta küszködik az egészségével. Én pedig azt hittem, újabb hiszti, hogy sajnáltassa magát. Mert igen, Ő az önsajnálat példaképe. Kórházban volt, fájdalmai voltak, nem sajnáltam. Azt hittem, akármi is az, elmúlik. Majd bekerült a sürgősségire, bal felső végtagi trombzis gyanújával, majd onnan Mellkas rtg, majd újra mellkas rtg, majd mellkas CT, ami mindhárom egy 10x6 cmes árnyékot mutatott a tüdején. Átküldték a pulmonológiára, ahol tegnap előrehaladott kissejtes tüdőrákot diagnosztizáltak, nyirokrendszeri áttéttel, és hétfőn kemoterápiát indítanak, olyannyira előrehaladott a rák.

Keserű vagyok, dühös, csalódott, és vígasztalhatatlan. Haragszom rá, haragszom magamra, haragszom a világra, még ha el is fogadom, hogy mindennek oka van, s ennek így kell történnie. Haragszom, hogy nem tudott olyan anyám lenni, amilyennek akartam volna. Haragszom magamra, hogy nem tudom úgy szeretni, mint ahogyan azt kellene. Haragszom, hogy annyit bántott, s hogy annyit bántottam. De féltem. Mert az anyám, s ha szeretetben nem, törődésben megadta amit egy anya adhat. Segített amikor bajban voltam, segített, amikor hatalmas szükségem volt rá. Gondoskodni akar rólam. S lám, talán most én gondolskodhatok róla.

De most nagy feladat vár mindannyiunkra. Nekem meg kell bocsátanom, most ezt tanulom. El kell tudni engednem, meg kell tanulnom szeretni újra, s elmondani mindezt neki. Meg kell beszélnünk sokmindent. Amit tudom, hogy őt is bántja, de félek, annyira kevés az idő, s ha meghal, hogy közhellyel éljek, nem tudja meg, mennyire is szeretem. Félek.... Úgy érzem minden összeomlik lassan körülöttem....

2009-01-10 15:02 szombat

Születésnap

Hogy meseszép lesz, nem volt vitás, tudtuk, hogy, még ha agyon is lesz nyomódva, ha sárga is lesz. A világ legszebb babája lesz. Viccelődtünk, hogy "Kicsi is, sárga is, de legalább a mienk". 41 hét után Szabó Zoé 13:00-kor megszületett, így végre, kézzel foghatóan apuka lettem. Készültem rá, tudtam, hogy csodálatos rézés lesz, de tegnap egy világ változott meg bennem. Átértékelődtek a dolgok a fejemben, lila mámorban úszó ködben csodálom, arcomról levakarhatatlan mosollyal a kisbabámat. Ahogyan néz, ahogyan alszik, ahogyan szivogatja a mami cicijét. Mert bizony, már önállóan táplálkozunk, szopikázunk ügyesen. Nem indult el a szülés. Aggódva vártunk, de semmi, majd délben közölte az orvos, nincs mire várni. Bementünk Verával a műtőbe, hál istennek, hogy egészségügyi dolgozó vagyok, így az előkészítőig beengedtek. Majd az előkészület és miután Verát bevitték, majd 30 perccel megszületett őnagysága, Zoé kisasszony. Csendben volt, meg sem mukkant, ahogyan a szülésznő kihozta, komor volt az arca, nem mosolygott, nem örült, azt hittem, halva született. Rohantam utána, a vizsgálatokat is megnézhettem, majd amikor felsírt, együtt sírtam vele. 10es-Apgarral, 3,95kg-al, 56cm-el. A nyakán és a combján köldökzsinórral, s éppen ahogyan kivették, be is kakált

Maradok arcomon mosollyal, az érzéseimet pedig, most nem tudom kiírni. Mert ezt a csodát, nem lehet szavakba önteni

2008-08-02 07:31 szombat

"Prüntyi"

Szóval, apa leszek. Már tudom egy ideje, sőt, 26 nap van a szülésig. 9 hónap telt el úgy, hogy istenigazából a mai napig nem jutott el a tudatomig, mi is történik. Persze, végigjártam a vizsgálatokat, a boltokat, MINDENT a kedvesemmel, s nem holmi kispapai kötelességből, hanem mert vágytam erre a kis "jószágra" akit mi egymás között csak Prüntyinek szólítunk, mit egymás között, már szinte mindenki így ismeri Őt, holott, még nem is önálló lény. Holott, Zoé lesz, apa és anya világmindensége. Igen. Érzelgős vagyok, néhja a végletek embere, néha pedig fekete és fehér közt válogatok. De a mai napon, valahogyan, amellett, hogy halálra rémültem és tudatosult bennem, hogy igen, bármelyik nap kibukkanhat anyuból a picike (most 9 cm körüli) fejecskéje, valahogyan, megnyugodtam. Bár, Picur most ijedt meg igazán, hogy uramisten, semmi nincs kész, meg hogy nincs hálóinge és hogy a matrac és a lepedő és a kis ruha és a jajjistenem. A dolgoknak menniük kell a maguk útján. A gyermek megszületik, ha hamarabb, ha később, de előbb, utóbb kint lesz. Persze, halálosan féltem Őt és a kedvesemet is, de rossz szokásom, hogy hiszek a sorsban, s történjen akármi, annak oka van, legyen az rossz, vagy jó dolog. Élünk, ahogyan élnünk kell, változtatunk, amin úgy látjuk, változtatni kell. Most, bár beletörődve, de nyugtalanul várom a pillanatot, aggódok, féltek, óvok, amennyire tőlem telik

2008-06-28 21:54 szombat

Igaz, vagy hamis?

Megszokhattátok, ritkán írok. Csak ha van rá nyomós indokom. Hát van. Ma ismét újabb élettapasztalatokat szereztem. Valahogyan ismét a naivitás mámorittas gödrébe estem, és már majdnem elfeledkeztem arról, hogy olyan, hogy barát, nincs. nem lett volna szabad azt hinnem, hogy mégis, megváltozik valami, a világ nem olyan, amilyennek én látom, és ez a gondolatom, megtörik. Mégis lehet barát valaki. Tévedtem, újabb tövis a lelkemben, újabb visszaesés, s bár nem kellene így látnom a dolgokat, ismét bizalmatlanabb és óvatosabb leszek mindenkivel. De hát, senki nem tehet erről, csak én. Álljon itt tanulságként Sub Base Szabi dalszövege, s bár nem az én műfajom, mindíg sokat mondóak a szövegei:

Sajnos ez elég régóta bánt ahhoz, hogy elmondjam neked.
Még csak meg se rebbent a szemed,
Miközben nagyon erősen állítottad azt,
Hogy mi igazi haverok vagyunk, és ez nagyon nyomaszt.
Bezzeg régen, (héj)én még emlékszem,
Frankón együtt lógtunk, akár a mesékben.
Nagy bulik voltak, na meg hát nagy pillanatok,
Nagyon nagy húzások és finom kis csajok.
Nem volt enyém vagy tied, tudtuk minden közös.
Úgy láttam akkor, hogy a bizalom tényleg kölcsönös.
Kétkedés?! Hülye vagy?! Ez szóba se jöhet.
Minden kifordulós ilyen szövegeket löket.
Én megbíztam benned, s te megbíztál bennem.
Hidd el,valami azt súgta, hogy ezt kell tennem.
Pár szó kúszott az agyamig a fülemen át:
Nem egy haver vagyok, hanem egy igaz barát.

Refrén:
Ha szarban vagy kiderül ki az igazi barát.
A minimum az, hogy őszinte és nem ver át.
Hát- hát én számítottam rád.
Ó, de egyedül annak örülök, hogy ez nem téged bánt.
Ha szarban vagy kiderül ki az igazi barát.
A minimum az, hogy őszinte és nem ver át.
Hát- hát én számítottam rád.
Ó, de egyedül annak örülök, hogy ez nem téged bánt.

Tudod a barátság szent, (áá) gondoltam én,
De hamarosan kirajzolódott, hogy ez egy téves vélemény,
Mert veled együtt rengeteg ember hülyének néz.
De nem vagyok hülye, csupán csak közbe szólt a pénz.
Hiába tekerem vissza azt az elmúlt néhány évet,
Én nem akarom elhinni, hogy itt mindenki téved.
Nézd meg, te neked ettől jobb, és meddig?
Furcsa az, hogy valakinek még ez a dolog fekszik.
Belátom,hibáztam, még csak most fogtam fel!
Szomorú dolog, de engem már csak az érdekel,
Hogy ki lehetett az, aki eddig mellettem állt,
Egy haver vagy egy igaz barát?

Refrén:

Ha szarban vagy kiderül ki az igazi barát.
A minimum az, hogy őszinte és nem ver át.
Hát- hát én számítottam rád.
Ó, de egyedül annak örülök, hogy ez nem téged bánt.
Ha szarban vagy kiderül ki az igazi barát.
A minimum az, hogy őszinte és nem ver át.
Hát- hát én számítottam rád.
Ó, de egyedül annak örülök, hogy ez nem téged bánt.

Ez itt a végszó, bár nem poén, de remélem, hogy leesett.
Ez neked szól, s tanulsz majd belole egy keveset,
hogy mi a bizalom, milyen csalódni másban.
Bár csekély az esély, de meg van, így hátha
Tanít majd valamit, esetleg valamit alakít benned,
S tudod majd, hogy mit kell tenned,
Mert az utolsó nem ez volt ilyenek máskor is lesznek.
A pofonok minden esetben, ugyanúgy esnek.
Nem vagyok rád mérges, csak magamra lehetek,
Bár tudjuk mind a ketten erről nem igazán én tehetek.
Bánom, mert veled együtt elúszott a bizalom, hogy még egy ilyen?!
Áá, kösz nem, inkább kihagyom!
Hogy miért pont engem bánt és miért nem téged?
Ha komolyan ezt kérdezed, akkor tényleg nem érted.
Az ember néha sok-sok dolgot máshogy lát,
De csak egy haver vagy és nem egy igaz barát.

Refrén:
Ha szarban vagy kiderül ki az igazi barát.
A minimum az, hogy őszinte és nem ver át.
Hát- hát én számítottam rád.
Ó, de egyedül annak örülök, hogy ez nem téged bánt.
Ha szarban vagy kiderül ki az igazi barát.
A minimum az, hogy őszinte és nem ver át.
Hát- hát én számítottam rád.
Ó, de egyedül annak örülök, hogy ez nem téged bánt.

Ha szarban vagy kiderül ki az igazi barát.
A minimum az, hogy őszinte és nem ver át.
Hát- hát én számítottam rád.
Ó, de egyedül annak örülök, hogy ez nem téged bánt.
Ha szarban vagy kiderül ki az igazi barát.
A minimum az, hogy őszinte és nem ver át.
Hát- hát én számítottam rád.
Ó, de egyedül annak örülök, hogy ez nem téged bánt.

2008-06-14 15:42 szombat

Folyam

A dolgok megtörténnek velünk. Ha akarjuk, ha nem, folynak a maguk kis medrében. Van, hogy kívülről nézzük, ahogyan a mederben lévő hullámok összecsapnak fejünk fölött, van, hogy meglovagoljuk őket egy szörfdeszkát ragadva bátran, de a tényen, mely szerint okkal történnek dolgok, amiknek meg kell történnie, mit sem változtat. Kezelhetjük pozitívan, vagy akár begubózva fordulhatunk el tőle, elbújni úgysem tudunk. Hagynunk kell sodródni magunkat úgy, ahogyan az tőlünk telik, ahogyan azt úgy látjuk, tennünk kell. Néha akad egy kiálló ág. Egy kapaszkodó, mely segítségünkre jön, néha egy mentőmellény is a vízbe kerül elénk, van, hogy egy kéz nyúl értünk a sodródó árban, de hogy elfogadjuk, vagy hagyjuk magunkat a mélybe merülni, csak a mi választásunk, de ha nem látjuk a sodrás végét, s makacsul ragaszkodunk ahhoz, hogy legyőzzük a hullámokat, talán olyan mélyre húz bennünket az élet örvénye, hogy onnan, már nem tudunk kijutni. Bíznunk kell, hogy a sodrás gyengébb lesz, hogy a vad folyó lágyan hömpölygő sodrássá válik, s hogy kitudunk úszni a partra. Mert így, vagy úgy, de örökké nem sodródhatunk.

2008-04-12 15:52 szombat

Műalkotás

Miért akarunk egyediek lenni? Miért vagyunk egyáltalán egyedik. Hiszen senki nem gondolja magát ugyanolyannak, mint egy másik ember. Mint faj, talán. De mint lény, mint érző, lélegző egyén, nem hiszem. Miért vagyunk mind egyformák, mégis, mind különbözőek. Hatunk és hatnak ránk. Az élet, az érzések, emóciók, benyomások mind-mind rányomják bélyegüket napjainkra, létünkre, világunkra. Alakulunk, ahogyan a világ által alakítjuk saját magunkat. Válunk azzá, amivé válni akarunk, majd mint egy elrontott rajzot, ha nem tetszik, a végeredmény, tépjük szét, gyűrjük össze, s kezdjük újra formálni magunkat. Miért akarunk hatni másokra? Érezni akarunk. Érezni, hogy vagyunk valakik, nem egy a tömegből. Érezni akarjuk más gyűlöletét, szeretetét, haragját, vagy aggódását. Érezni akarjuk, hogy tudunk érezni. Hiszen, ha másban érzéseket váltunk ki, ezáltal érzéseket kapunk mi magunk is. Hiszen, ki ne akarna élni. Ha nem érezünk, élünk egyáltalán? Mindenki érezni akar. Éreznünk kell, hogy ne legyünk elrontott rajz újra, és újra. De meddig mehetünk el, hogy képet fessünk magunkról a világnak, s alakítsuk lelkünket-testünket műalkotásként? Mikor válik a szobor szoborrá, nem pedig holmi giccses bóvlivá? Mikor marad még bennünk egyéniség is amellett, hogy olyanokká válunk, amiről azt gondoljuk, a világ látni akar minket. Vagy éppen nem akar minket látni? Mikor van egyéniségünk, s mikor veszítjük el a nagy szobrászkodásban, nyelvünket a koncentrálástól kilógatva önmagunk formázása közben, teljesen magunkat? Egyáltalán, mi vagyunk saját magunk urai? Vagy alakulunk, s válunk egyénné azáltal, hogy hagyjuk, a világ hasson ránk? Megfelelni akarás ez talán? Egy egészen biztos, légy bármilyen és bárki, mindig az marad, ami még lenni akarsz. Lehetünk bárkik, bármik, bármilyenek. Egyediek, szürkék, legyünk úgy önmagunk, hogy a tükörben ne csak egy csúf torzót lássunk. Hanem azt, amivé lettünk, s amivé lenni tudunk.

2008-03-22 09:02 szombat

Örök kedvencem

Nem kell sok hozzáfűznivaló. Szerintem ebben minden benne van, amit nagyjából a világról gondolok.

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- Lepke - mesélte - igen lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom - folytatta eltűnődve -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

2008-03-20 21:05 csütörtök

Fekete és fehér

Jópárszor említettem már azt a mértéktelen apátiát, amit az emberiség nagy része iránt érzek. Azt is, hogy a karma mire jó, és miért választjuk. De, és hogy egészen az elejétől induljak, az vetdött fel bennem, honnan tudjuk mi a jó és mi a rossz? Honnan tudjuk, mi helyes és mi nem. És ami számunkra teljesen etikus és erkölcsileg tökéletes, mások számára a világ legaljasabb dolga? Valóban, milyen a jó és a rossz? Mi a fekete és a fehér?

Az is felvetődött bennem, miért nem kedvelem az embereket. Mármint miért látom, hogy a világy nagyon rossz felé halad. Miért látom, hogy a negatív és nevezzük gonosz dolgok egyre nagyobb teret kapnak? Miért érdeke a jónak, hogy elnyomja és megtörje a gonoszt? Tudom, nincs ez így jól, mégis, azt is tudom, hogy ennek bizony meglesz amaga böjtje. MIért látom, hogy mi a fekete és a fehér? Mert én is ember vagyok, s mint sajnos, az utóbbi időben, az emberek nagy része, sötét, borúlátó és mondhatni, rosszindulatú. Ez a rosszindulat viszont, másokkal ellentétben nem abban nyilvánul meg bennem, hogy ahol tudok, keresztbe teszek mindenkinek, vagy akin látom, hogy bele tudok rúgni, belerúgok. Ó nem. Nekem csupán annyi a bűnöm, hogy megvetem az emberiség javát, pontosan azért, mert azzá válik, amivé én is. Mondjuk úgy, feketévé. De, míg én látom, mi a fehér, s látom, nekem milyennek kellene lennem. Olyannak, aki jó, és bízik, aki remél és reményt ad, mások nem látják, nem akarják látni, hogy bizony, nem vagyunk egyedül a gonoszságainkkal és feketeségünkkel az univerzumban, s az életben, mert vannak, akik próbálnak minket úgymond "kordában tartani". Hiszen egyensúly kell legyen. Végül is mi lenne, ha idővel a negativitás olymértékben elérné célját, hogy a világból eltűnne a fehér? Akkor egymás ellen fordulnánk és halomra mészárolnánk egymást? Mert szerintem attól sem állunk messze, csak míg most az emberiség sekély százaléka pusztítja egymást, addig lassan csak eljutunk oda, hogy célunk a másik elpuszítása legyen. Egynek viszont örülök, hogy egy mocskos és végtelenül rosszintulatú embert látok, találkozom vele, elnyom, legalábbis megpróbálja, vagy meg akaródzik bántani. Hogy az ilyen életében bizony, óriási visszalépés ez, s emiatt jóval később éri el azt a tökéletességet, ahonnan már nem kell visszatérnie. Ó nem, nem fogja ezt megérteni még, s míg mi, nevetünk, s tapsolunk a kárán, s amikor teszi azt a sok rosszat, amit tesz velünk csak nevetünk, tudván, mit veszít, Ő sokára fogja majd fel. De ha egyszer felfogja, talán megérti. Talán mindannyiunknak meg kellene érteni, hogy a világon nincs más, csak fekete, és fehér. Van ami kicsit fehérebb a többinél, van, ami kicsit feketébb a feketénél, de szürke... szürke nincsen. S ezeknek mindíg egyensúlyban kellene lennie. Hiszen, hogyan is nézne ki a világ csak feketében, vagy fehérben?

No, vissza sem olvasom, talán kicsit érthetetlenre sikeredtem. Sajnos, egyszerűen nem vagyok képes néha a gondolataimat az emberek nagy része számára is érthető szavakká, mondatoká formálni. Aki akarja, megérti, aki akarja nem, így, feketén, fehéren...

2008-03-17 22:55 hétfő

Szürkeség

Oh, milyen jó lenne, ha egy szarházi és szemét gané lennék. Ha nem lenne emberség benne, és át tudnék gázolni mindenen, és mindenkin. Ha a világon élhetném ki elnyomott gondolataim okozta traumákat. Lopnék, csalnék, hazudnék. Micsoda vágyak mi? Panaszkodom. RÁjöttem, ahhoz remekül értek. AZ önsajnálat végtelen és bűzös posványában enyészek szépen lassan. De hát, ez maradt nekem. Valahogyan nem érzek. Gépiesedek el lassan, egyé kezdek válni mindazokkal akikhez sosem akartam hasonlítani. Sablon leszek, szürke átlag, semmiben nem egyedi és különleges. De lehet, nem is baj ez. Lehet, egy érzéketlen senkivé kell váljak, ez a sorsom? Mégis, érzem, rossz felé haladok. Nekem éreznem kell, hogy tudjam, élek, és tudjam, ki és mi vagyok. Kell, hogy fájjon valami, kell, hogy örüljek, vagy szomorú legyek. Nem pedig beletörődés átlagos érzésével kelni és feküdni nap mint nap. De baj ez egyáltalán? Hiszen, se nem örülhetünk, se nem sírhatunk állandóan. Az emóciók a minket ért benyomások hatására keletkeznek. S ki tudja, mit ad a sors. Nos, lassan ismét jellegtelenné kezdek válni. Mármint a blog. Szürkévé, sablonossá, átlagossá, s hiába kavarog ezer gondolat a fejemben, egyrészt nem tudom kifejezni magam. Legalábbis emberi nyelven, s úgy érzem, nem tudom őket egy csokorba szedni. Elfásult vagyok és kiégett, unott és keserű. Így abbahagyom. SZép álmokat mára.

2008-03-10 23:52 hétfő

Nyüssz

Ó igen csodálom az embert! Nem tudom, ki talált ki minket. Isten? Vagy az evolúció? Rejtély, de akárhogyan is lettünk, s váltunk azzá, amivé, minden ember csodálatos. A legcsodálatosabb dolog viszont fajtánkban az elme és a lélek. Ó igen, az elme. Mely éppoly csodálatos és értékes, mint a gyémánt, de elég egy aprócska lángnyelv, s szempillantás alatt hamuvá válunk. De mi gátulja meg tudatunkat, hogy ne hasadjon meg a legnagyobb megterhelés alatt sem, s mi töri apró szilánkokra, egy jelentéktelen dologgal is, mintha csak valami rossz sci-fi-t néznénk, hogy varázsszóra törik össze egy élet? Mi hajt bennünket, hogy viseljünk el olyat, amit talán más épp ésszel sem visel? Vajon a lélek, a tudat és az elme, minden embernél egy és ugyanazon? Hiszen egyformák vagyunk. Egyforma a tüdőnk, a májunk, a szívünk. Egyformán nevelkedünk fel, apró sejtből válunk két lábon járó egyénné, s alakul saját tudatunk, lelkünk. Életet választunk, s élünk úgy, ahogyan jónak látjuk. S míg a lélek adott, hiszen a mienk, a mienk is volt, s lesz, míg világ a világ, a tudat, az elme, a fizikai valóság és annak tűrőképessége is hozott szerzemény vajon? Vagy mindenkinek egyformán adatik meg élete során? S ha mégis, akkor miért törik meg másképp és másképp, más és más hatásokra?

Talán, jobb ebbe bele nem is gondolni Pedig, az elmét azért kaptuk, hogy használjuk, a tudattal együtt. Azért, hogy gondolkodjunk. De meddig juthatunk el, ha nyitott tudattal fogunk fel dolgokat? Ha elfogadjuk mindazt, ami nem kellene elfogadni? Milyen fizikai és szellemi korlátok kötik, s óvják gyémánt elménket a töréstől? Attól, hogy hamuvá égjen a drága ékkő? S miért csupán pár %-át használjuk ki agyunk teljes részének? Oh, talán jobb is itt abbahagyni az elmélkedést. Hiszen kincs az, amit, és bárkitől is kaptunk. ELménk törékeny és bomlékony titka.

2008-03-10 23:46 hétfő

Az ámokfutás kezdete

Szóval, eldöntöttem, ha én szenvedek, mások is szenvedjenek, hogy elolvassák a blogom.

Kedves Olvasó!

Akár kezdhetném így is. Bár, halvány lila gőzöm sincs arról, hogy fogja-e ezt valaki olvasni. Istenigazából azt sem tudom, hogy kell-e valakinek olvasnia mindazt, ami én vagyok? Mert hát, ami vagyok, amit gondolok, csak az enyém. Az én kis világom, amibe más nem láthat bele. Az én titkaim, az én gondolataim, az én ego-m. Lám, minden rólam szól. Igen. Önző vagyok. De tegye a szívére a kezét valaki, aki nem önző, mint én. Mindannyian emberek vagyunk, hibákkal, de a sok ember egyben közös. Mindannyian önzőek vagyunk.

Igen, kedves olvasó! Láthatod már ebből is, nem vagyok egyszerű személyiség. Néha vagyok sötét, mind lelkivilágilag, mind iltellektuálisan, néha majd kicsikkanok a jókedvtől. Néha vagyok dühös, vagy lágy, mint a margarin a pirítóson. De ki az, aki ne lenne éppen ugyanilyen mégis gyökeresen más, mint én vagyok?

Gyűlölöm a tehetetlenséget. Gyakran nem is tudok mit kezdeni vele. Gyakran olyan ostobaságokra vagyok képes, ha tehetetlen vagyok, hogy legszívesebben ordítanom kellene az iszonyatos blődségek miatt, amit elkövetek. Most is tehetetlen vagyok. Mint általában mostanában. Szeretnék tenni valamit, de nem tudok. Mióta babát várunk, a kedvesem gyakran beteg. Már másodszor van megfázva. Gyenge az immunrendszere, és terhesség alatt még gyengébb. Én pedig semmit nem tudok tenni. Dühös vagyok, haragos és mérges. És a dühhel teli félelmet nem tudom min és kin levezetni. De ezt is, mint már olyan sok mindent az életben, lenyelem. Elteszem máskorra, elnyomom magamban. Kíváncsi vagyok, mikor robbanok fel...

Na, de szép kis depisre sikerült az első bejegyzésem. Még mindíg meggondolhatod magad és fordíthatsz hátat. De miért is beszélek hozzád, te nem is létező olvasó? Hiszen magamnak írom mindezt. Magamból adom ki mindazt, ami valahol én vagyok? Ezek szerint a skizofrénia határait súrolgatva magammal beszélgetek? Magammal osztom meg mindazt, amit mással nem tudok megosztani? Amit magamról gondolok és magamról érzek? Mindenesetre furcsak, különös, jó érzés is egyben. De miért osztom meg magammal és talán másokkal mindazt, amit igazából nem is akarok? Miért írok? Miért írnak az írók? A nagy költők? Miért osztják meg gondolataikat, nézőpontjukat, érzéseiket mindazokkal, akiknek semmi köze sincs mindehhez? Vagy talán a túlzott és bizarr exibicionizmusunk adja kezünkbe-kezükbe a pennát, és akarja megmutatni önmagát? Élvezzük, ha titkainkat kifecseghetjük? Ha más érdekesnek talál? Ha imád? Ha gyűlöl?

Szóval, kaphattál egy kevéske betekintést rólam. A nézőpontjaimról, a világképemről. És ha még tudnád, miket gondolok a világról? Kérdés, vajon más egy blog alapján hívhatja a pszichiátriai intézetet, közveszélyesnek titulálva minket? Remélhetőleg nem. De be is fejezem mára az ámokfutást, amit még el sem kezdtem. Legyen ennyi elég. Nekem, amiket leírtam, doszt elég volt, hogy megnyugodjak, hogy könnyítsek magamon, hogy mindazt, ami valahol ott raktározódott bennem, az internet kusza és szövevényes világába kürtöljem szét. További szép napot nekünk.

2008-03-10 23:45 hétfő