Nyüssz

Ó igen csodálom az embert! Nem tudom, ki talált ki minket. Isten? Vagy az evolúció? Rejtély, de akárhogyan is lettünk, s váltunk azzá, amivé, minden ember csodálatos. A legcsodálatosabb dolog viszont fajtánkban az elme és a lélek. Ó igen, az elme. Mely éppoly csodálatos és értékes, mint a gyémánt, de elég egy aprócska lángnyelv, s szempillantás alatt hamuvá válunk. De mi gátulja meg tudatunkat, hogy ne hasadjon meg a legnagyobb megterhelés alatt sem, s mi töri apró szilánkokra, egy jelentéktelen dologgal is, mintha csak valami rossz sci-fi-t néznénk, hogy varázsszóra törik össze egy élet? Mi hajt bennünket, hogy viseljünk el olyat, amit talán más épp ésszel sem visel? Vajon a lélek, a tudat és az elme, minden embernél egy és ugyanazon? Hiszen egyformák vagyunk. Egyforma a tüdőnk, a májunk, a szívünk. Egyformán nevelkedünk fel, apró sejtből válunk két lábon járó egyénné, s alakul saját tudatunk, lelkünk. Életet választunk, s élünk úgy, ahogyan jónak látjuk. S míg a lélek adott, hiszen a mienk, a mienk is volt, s lesz, míg világ a világ, a tudat, az elme, a fizikai valóság és annak tűrőképessége is hozott szerzemény vajon? Vagy mindenkinek egyformán adatik meg élete során? S ha mégis, akkor miért törik meg másképp és másképp, más és más hatásokra?

Talán, jobb ebbe bele nem is gondolni Pedig, az elmét azért kaptuk, hogy használjuk, a tudattal együtt. Azért, hogy gondolkodjunk. De meddig juthatunk el, ha nyitott tudattal fogunk fel dolgokat? Ha elfogadjuk mindazt, ami nem kellene elfogadni? Milyen fizikai és szellemi korlátok kötik, s óvják gyémánt elménket a töréstől? Attól, hogy hamuvá égjen a drága ékkő? S miért csupán pár %-át használjuk ki agyunk teljes részének? Oh, talán jobb is itt abbahagyni az elmélkedést. Hiszen kincs az, amit, és bárkitől is kaptunk. ELménk törékeny és bomlékony titka.

2008-03-10 23:46 hétfő