Lassan felfogom. Lassan elfogadom, és beletörődök. Lassan tudatosul bennem, hogy édesanyám nem él már sokáig. Sok gondolatot ébreszt bennem, egyre többet, s egyre jobban érzem, mennyire is élek. Mennyire is vannak érzéseim, s mennyire létezem. Idézeteket olvasgattam, persze, miután alaposan végigbogarásztam a tüdőrákkal kapcsolatos Interneten fellehető irodalom nagy részét, az alternatív és egzakt terápiákat és túlélési esélyeket.
Mennyire megfeledkezünk élni? A mai materialista világban elfeledkezünk arról, hogy emberek vagyunk. Elfeledjük, milyen csodás dolog is, maga az élet! Milyen csoda adatott meg, hogy átéljük egyszer, százszor, ezerszer. Mennyi mennyi jó és szép dolgot tehetnénk, mennyi mindent élhetnénk meg, ha nem hatna ránk a civilizáció. Mennyire nem vagyunk szabadok! Korlátok és határok közé sodorjuk saját életünket, saját lelkünket zárjuk karámba. Saját szárnyalásunk szárnyát törjük le, s zuhanunk alá a hétköznapok sáros, mocskos, ködös fergetegébe, elfeledve, kik és mik vagyunk.
Egyre inkább körvonalazódik bennem a helyes út! Élnem kell! Élnem, szeretnem, boldogságot adni, és kapni! Elfogadni a szeretetet, s megtanulni önzetlen adni. Felfedezni az életben minden apró szép dolgot, örülni a mának, hiszen ki tudja, mit ad a holnap! Amennyi időt lehet, együtt tölteni a családommal, és hálásnak lenni a teremtésnek, hogy egy újabb csodás életet kaphattunk, s úgy élni, hogy ha tudjuk, meg kell halnunk, ne úgy menjünk el, hogy mennyi mindent nem intéztünk el, hanem, hogy mennyi mindent megéltünk.
Milyen kár, hogy talán ma ez egy szárnyalás, majd letöröm saját szárnyaim, s ismét a tespedés, s keserűség fojtogató ködébe hullok alá. Bár örökké szárnyalnék...
"Táncolj, mintha senki sem hallana!
Szeress, mintha soha semmi sem fájna!
Énekelj, mintha senki sem hallana!
Élj, mintha a menny a földön volna!"
2009-01-10 19:40 szombat
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése