Az ámokfutás kezdete

Szóval, eldöntöttem, ha én szenvedek, mások is szenvedjenek, hogy elolvassák a blogom.

Kedves Olvasó!

Akár kezdhetném így is. Bár, halvány lila gőzöm sincs arról, hogy fogja-e ezt valaki olvasni. Istenigazából azt sem tudom, hogy kell-e valakinek olvasnia mindazt, ami én vagyok? Mert hát, ami vagyok, amit gondolok, csak az enyém. Az én kis világom, amibe más nem láthat bele. Az én titkaim, az én gondolataim, az én ego-m. Lám, minden rólam szól. Igen. Önző vagyok. De tegye a szívére a kezét valaki, aki nem önző, mint én. Mindannyian emberek vagyunk, hibákkal, de a sok ember egyben közös. Mindannyian önzőek vagyunk.

Igen, kedves olvasó! Láthatod már ebből is, nem vagyok egyszerű személyiség. Néha vagyok sötét, mind lelkivilágilag, mind iltellektuálisan, néha majd kicsikkanok a jókedvtől. Néha vagyok dühös, vagy lágy, mint a margarin a pirítóson. De ki az, aki ne lenne éppen ugyanilyen mégis gyökeresen más, mint én vagyok?

Gyűlölöm a tehetetlenséget. Gyakran nem is tudok mit kezdeni vele. Gyakran olyan ostobaságokra vagyok képes, ha tehetetlen vagyok, hogy legszívesebben ordítanom kellene az iszonyatos blődségek miatt, amit elkövetek. Most is tehetetlen vagyok. Mint általában mostanában. Szeretnék tenni valamit, de nem tudok. Mióta babát várunk, a kedvesem gyakran beteg. Már másodszor van megfázva. Gyenge az immunrendszere, és terhesség alatt még gyengébb. Én pedig semmit nem tudok tenni. Dühös vagyok, haragos és mérges. És a dühhel teli félelmet nem tudom min és kin levezetni. De ezt is, mint már olyan sok mindent az életben, lenyelem. Elteszem máskorra, elnyomom magamban. Kíváncsi vagyok, mikor robbanok fel...

Na, de szép kis depisre sikerült az első bejegyzésem. Még mindíg meggondolhatod magad és fordíthatsz hátat. De miért is beszélek hozzád, te nem is létező olvasó? Hiszen magamnak írom mindezt. Magamból adom ki mindazt, ami valahol én vagyok? Ezek szerint a skizofrénia határait súrolgatva magammal beszélgetek? Magammal osztom meg mindazt, amit mással nem tudok megosztani? Amit magamról gondolok és magamról érzek? Mindenesetre furcsak, különös, jó érzés is egyben. De miért osztom meg magammal és talán másokkal mindazt, amit igazából nem is akarok? Miért írok? Miért írnak az írók? A nagy költők? Miért osztják meg gondolataikat, nézőpontjukat, érzéseiket mindazokkal, akiknek semmi köze sincs mindehhez? Vagy talán a túlzott és bizarr exibicionizmusunk adja kezünkbe-kezükbe a pennát, és akarja megmutatni önmagát? Élvezzük, ha titkainkat kifecseghetjük? Ha más érdekesnek talál? Ha imád? Ha gyűlöl?

Szóval, kaphattál egy kevéske betekintést rólam. A nézőpontjaimról, a világképemről. És ha még tudnád, miket gondolok a világról? Kérdés, vajon más egy blog alapján hívhatja a pszichiátriai intézetet, közveszélyesnek titulálva minket? Remélhetőleg nem. De be is fejezem mára az ámokfutást, amit még el sem kezdtem. Legyen ennyi elég. Nekem, amiket leírtam, doszt elég volt, hogy megnyugodjak, hogy könnyítsek magamon, hogy mindazt, ami valahol ott raktározódott bennem, az internet kusza és szövevényes világába kürtöljem szét. További szép napot nekünk.

2008-03-10 23:45 hétfő