Műalkotás

Miért akarunk egyediek lenni? Miért vagyunk egyáltalán egyedik. Hiszen senki nem gondolja magát ugyanolyannak, mint egy másik ember. Mint faj, talán. De mint lény, mint érző, lélegző egyén, nem hiszem. Miért vagyunk mind egyformák, mégis, mind különbözőek. Hatunk és hatnak ránk. Az élet, az érzések, emóciók, benyomások mind-mind rányomják bélyegüket napjainkra, létünkre, világunkra. Alakulunk, ahogyan a világ által alakítjuk saját magunkat. Válunk azzá, amivé válni akarunk, majd mint egy elrontott rajzot, ha nem tetszik, a végeredmény, tépjük szét, gyűrjük össze, s kezdjük újra formálni magunkat. Miért akarunk hatni másokra? Érezni akarunk. Érezni, hogy vagyunk valakik, nem egy a tömegből. Érezni akarjuk más gyűlöletét, szeretetét, haragját, vagy aggódását. Érezni akarjuk, hogy tudunk érezni. Hiszen, ha másban érzéseket váltunk ki, ezáltal érzéseket kapunk mi magunk is. Hiszen, ki ne akarna élni. Ha nem érezünk, élünk egyáltalán? Mindenki érezni akar. Éreznünk kell, hogy ne legyünk elrontott rajz újra, és újra. De meddig mehetünk el, hogy képet fessünk magunkról a világnak, s alakítsuk lelkünket-testünket műalkotásként? Mikor válik a szobor szoborrá, nem pedig holmi giccses bóvlivá? Mikor marad még bennünk egyéniség is amellett, hogy olyanokká válunk, amiről azt gondoljuk, a világ látni akar minket. Vagy éppen nem akar minket látni? Mikor van egyéniségünk, s mikor veszítjük el a nagy szobrászkodásban, nyelvünket a koncentrálástól kilógatva önmagunk formázása közben, teljesen magunkat? Egyáltalán, mi vagyunk saját magunk urai? Vagy alakulunk, s válunk egyénné azáltal, hogy hagyjuk, a világ hasson ránk? Megfelelni akarás ez talán? Egy egészen biztos, légy bármilyen és bárki, mindig az marad, ami még lenni akarsz. Lehetünk bárkik, bármik, bármilyenek. Egyediek, szürkék, legyünk úgy önmagunk, hogy a tükörben ne csak egy csúf torzót lássunk. Hanem azt, amivé lettünk, s amivé lenni tudunk.

2008-03-22 09:02 szombat