Szürkeség

Oh, milyen jó lenne, ha egy szarházi és szemét gané lennék. Ha nem lenne emberség benne, és át tudnék gázolni mindenen, és mindenkin. Ha a világon élhetném ki elnyomott gondolataim okozta traumákat. Lopnék, csalnék, hazudnék. Micsoda vágyak mi? Panaszkodom. RÁjöttem, ahhoz remekül értek. AZ önsajnálat végtelen és bűzös posványában enyészek szépen lassan. De hát, ez maradt nekem. Valahogyan nem érzek. Gépiesedek el lassan, egyé kezdek válni mindazokkal akikhez sosem akartam hasonlítani. Sablon leszek, szürke átlag, semmiben nem egyedi és különleges. De lehet, nem is baj ez. Lehet, egy érzéketlen senkivé kell váljak, ez a sorsom? Mégis, érzem, rossz felé haladok. Nekem éreznem kell, hogy tudjam, élek, és tudjam, ki és mi vagyok. Kell, hogy fájjon valami, kell, hogy örüljek, vagy szomorú legyek. Nem pedig beletörődés átlagos érzésével kelni és feküdni nap mint nap. De baj ez egyáltalán? Hiszen, se nem örülhetünk, se nem sírhatunk állandóan. Az emóciók a minket ért benyomások hatására keletkeznek. S ki tudja, mit ad a sors. Nos, lassan ismét jellegtelenné kezdek válni. Mármint a blog. Szürkévé, sablonossá, átlagossá, s hiába kavarog ezer gondolat a fejemben, egyrészt nem tudom kifejezni magam. Legalábbis emberi nyelven, s úgy érzem, nem tudom őket egy csokorba szedni. Elfásult vagyok és kiégett, unott és keserű. Így abbahagyom. SZép álmokat mára.

2008-03-10 23:52 hétfő